Súlyemelő versenyt fotóztam

Messzi István Emlékverseny 2024

Sok fotós kollégám eredetileg hobby fotós volt és azután képezte magát profivá. Nálam ez majdnem fordítva történt, előbb tanultam a szakmát, mert szükségem volt rá a munkámhoz és aztán szerettem bele igazán és választottam főállásomnak és egyúttal hobbymnak is.

A családi fotózások közben néha érkezik egy-egy felkérés sportfotózásra is, és néha felkérés nélkül, csak úgy a magam gyönyörűségére is fotózok sporteseményeket.

Így volt ez most vasárnap is, amikor egy súlyemelő barátunk hívott, hogy megnéznénk e vele egy kecskeméti versenyt.

Hát persze..

Örömmel.

Mivel a férjem valaha erőemelő Európa bajnok volt és bár a két sport nem ugyanaz őt is érdeklik az erősportok én pedig, rögtön a gép mögött láttam magam, nagyon örültünk a lehetőségnek.

Verseny előtt kicsit izgultam, hogy, vajon a helyszínen kitől kell engedélyt kérnem a fotózáshoz és fejben futtattam az etikai kódex pontjait, hogy, hogyan is legyek észrevétlen, hiszen én most nem felkérésre fotózok, tehát nem lesz mindenhová bejárásom.

Odaérve aztán láttam, hogy a félelmem felesleges volt, mert a verseny egy jól elhatárolt részen zajlott, kordonnal elválasztva és sajnos tömeg sem volt, így kényelmesen tudtam fotózni.

Ne, de a versenyről.

Először a hölgyek versenyét néztem és mit mondjak, ezek a lányok, hölgyek egyáltalán nem felelnek meg a sztereotípiáknak, nincsenek fonottkalács izmaik, hanem csinosak, nőiesek és ezek szerint nagyon erősek. Jó volt nézni őket.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            A szabályok egy része viszonylag egyszerű, van három bíró, akik megítélik, hogy egy emelés jó e vagy sem. Bizony nem elég, ha fej fölé kerül a súly, a kivitelezés is számít. Amikor ilyen döntés született nagyon sajnáltam a versenyzőket.  Amikor—gondolom én, hogy így hívják--  a főbíró int, akkor a súly letehető, vagy inkább dobható.

Azután persze a férfiak versenye jött, egyre nagyobb, nehezebb súlyokkal és, ami tetszett, hogy elég vegyes korosztállyal, tehát fiatalok és kicsit korosabbak együtt versenyezhettek. Szerintem ez szuper.

Ami kicsit elgondolkodtatott, hogy miért nincsenek egy ilyen versenyen többen? Szuper szép, klimatizált sportcsarnokban zajlott az esemény, de a nézőszámból ítélve leginkább a hozzátartozók voltak csak jelen. Ettől függetlenül nagyon jó volt a hangulat, még tapsoltak is egy-egy komolyabb eredmény, vagy szép mozzanat után.

Az is furcsa volt, hogy hivatásos fotós, csak az elején volt jelen, de ő sem a Súlyemelő Szövetségnek, hanem a helyi sajtónak fotózott. A díjkiosztót és a csoportképeket TELEFONNAL fotózta egy hozzátartozó. Szerintem ezek a rendezvények megérdemelnének egy profi dokumentálást, de én nyilván haza beszélek, bár profiként nem magamra gondoltam.

Nekem nagy élmény volt kicsit sportfotósként dolgozni és innen is szívből gratulálok a versenyzőknek!

Volt Egyszer Egy Főzőverseny

Volt Egyszer Egy Főzőverseny

Az utazó blog üzemmódról most átkapcsolok lokálpatriótába, hiszen még nem írtam arról a településről, ahová közel négy éve leköltöztünk, ami nem más, mint Cserkeszőlő.

Igen, híres a fürdőjéről és sokan pihenni járnak ide, de néhány éve mi szintet léptünk és nyaralás helyett a végleges letelepedés mellett döntöttünk. Nem bántuk meg. Budapestiként a mai napig ledöbbenek az újdonsült ismerőseim és mondhatom így, barátaim számán, hogy itt tényleg majdnem mindenki tud mindent, és ismer mindenkit. Nyugalom, jó levegő, napsütés, fürdő és még sorolhatnám. Nagyon szeretjük.

A helyi, közösségi élet kiemelkedő napja a falunapi főzőverseny, ahol idén először egy kis csapattal mi is beneveztünk. Kakaspörkölt túrós csuszával. Van, aki már a név hallatán is felszisszen, de aki ismeri, általában imádja. Persze a csusza mellé azért került egy kis krumpli is a hagyományosabb konyha kedvelőinek, de volt olyan csapattag is, aki itt evett először és, ahogy ő fogalmazott, nagyon bejött neki.

De, hogyan is készült. Itt most nem receptet fogok leírni, csak az étel fontosabb mozzanatait. Először, mivel a férjem maximalista, nem játszott az, hogy veszünk kakast a bótban… Neeem.                                                                                                                                                                  Veszünk élőt, fiatalt, egy-két hétig hizlaljuk és mi magunk vágjuk.

Itt elhangzik egy újabb szisszenés azt hiszem. Igen a csirkehús és egyáltalán semmilyen hús sem a gyárban készül és nem vonul be önként feldarabolva a Lidl-be mondjuk. Tudom, ez alapvető, de szintén falubeli barátaink mesélték, akik tartanak turistáknak disznóvágást télen, hogy az érdeklődő megkérdezte a telefonban, hogy „akkor most a malac meg fog halni?”  Hát mit mondjak?

Egyszóval a vágás. Néhány éve befogadtunk egy helyi kis embert, akit így a hajléktalanságtól mentettünk meg és ő cserében rengeteget segített nekünk itt a faluban és a vidéki élet dolgaiban egyaránt. Mikor az első baromfikat hoztuk a házhoz, ólat építettünk együtt, ő etetőket fabrikált, tanítgatott, főleg engem. Amikor kiderült, hogy kicsit sok lett a kakas és ezzel felütötte a fejét az agresszió, kiválasztottunk négyet és levágtuk. Nem volt könnyű, de Misi nem könyörült rajtam, nekem is vágnom kellett kettőt. Azóta az a véleményem, hogy ezen mindenkinek át kéne esnie, ha csak egy nyomorult szelet párizsit eszel meg, amiben van mondjuk 20% hús, azért is meg kellett halnia egy állatnak. Jobban fogod tisztelni az életet, az állatokat, sőt az ételt is.

Mivel azóta rutinosan vágunk itthon, sajnos már Misi nélkül, nem volt kérdés, hogy ilyen friss zsenge kakasokkal járulunk hozzá a csapat sikeréhez. Természetesen a házimunka nem lenne teljes otthonka nélkül, amit a szomszéd nénimtől kaptam és azóta az igazi asszonyos termetet is sikerült prezentálnom hozzá.

Szóval előző nap vágás és tésztagyúrás, mert, ahol tojás van, ott érdemes házitésztát gyúrni. Anyukám hagyatékában volt egy tésztagép, úgyhogy én ezzel dolgozom, nem úgy, mint a nagyikám, aki gyönyörű egyenletesen vékony tésztát tudott nyújtani sodrófával. De azt hiszem az elkészült ételben már nincs túl nagy jelentősége, hogy egy tekerős kis nyújtógéppel, vagy sodrófával nyújtottad e a tésztát, én különben is nagyon szeretem a gépeket és ez a kis szerkezet az ötvöshengerre emlékeztet, amivel sokat dolgoztam valaha.

A házitészta titka a jó liszt, a friss tojás. Legyen benne egy csipet só és már mehet is a móka. 10 deka liszthez egy tojás dukál én mondjuk annyit csalok, hogy a nagyobb tojásokat választom ki, hogy hamarabb felvegye a lisztet. NEM KELL BELE VÍZ. Ha összegyúrtad, tedd lefedve egy zacskóba a hűtőbe egy fél órára és utána mehet a nyújtás.

Na de eltértem a főzőversenytől. Rengeteg csapat van, nem csak a faluból, de a környékről is, van aki nehéztüzérséggel vonul ki és nagyon komolyan veszi.

 Csak ámuldozok ilyenkor, hogy nagyobb számú csapatok, szinte minden tagja csinál valamit. Jó, van, aki a pálinkát töltögeti, de az is munka ugyebár. Itt persze kiderül, hogy a hangulat fergeteges tud lenni, nagy zsivaly, sok nevetés és tényleg rengeteg ember. A mi helyünk szuper volt, kicsit távolabb a legnagyobb zsúfoltságtól, de így minden és mindenki elfért.

Mivel a kakasok tényleg nagyon fiatalok és zsengék, bár kifejlett példányok voltak, időre elkészültek, hiszen ez egy verseny és délig be kellett adni az elkészült ételeket. Nekünk sikerült, bár azért volt egy kis kapkodás, épp ezért letagadom, hogy ételeket is fotózok, mert ez a kép nem a főművem az biztos. 

Nagyjából az esélytelenek nyugalmával indultunk neki ennek a versenynek, és tudom sikersztorikban itt jön az a rész, hogy, de elhoztuk a fődíjat, de velünk nem ez történt. Néhány évig  fotóztam a zsűrizést és mivel általában rengeteg a pályamű a bírák, csak késhegynyit kóstolnak az ételekből, így szinte érintetlen tányérok kerülnek vissza a pályázókhoz, de a miénket konkrétan megette valaki, ami nekünk azért elismerés.

Ismeretlenül is a kedves egészségére az étel elfogyasztójának!

Természetesen a lábasban maradt még bőven, mi is jóllaktunk, sőt vendégül is láttunk arra tévedőket, aki előrelátóan ételhordó dobozt!!! is hoztak magukkal.

Itt tényleg az volt a lényeg, hogy jól éreztük magunkat, élveztük a finom ételt és a barátok társaságát, szerintem nem is kell ennél sokkal több.

Kisújszállás

Bár ezt a blogot nem csak úti blognak terveztem, úgy alakult, hogy a minap ismét egy számomra nagy jelentőséggel bíró városba kirándultunk, mégpedig Kisújszállásra, így most egy újabb alföldi úticélt tudok ajánlani nektek.

Jelentőségét az adja számomra, hogy apai ágról innen származom, pontosabban a nagypapám volt idevalósi, mert a nagyikám törökszentmiklósi. De a család itt élt, itt született édesapám és a két testvére és innen költöztek fel Budapestre is. Hogy miért azt nem régen leírtam a saját profilom alatt a Facebookon, erre itt most nem térnék ki mert sok benne a szomorúság és szoros köze van ’56-hoz is.

Most a szebb dolgokról mesélek, bár ez a kirándulás elég rövidre sikeredett, két eső zóna között, de így is nagyon tetszett a város és igyekeztem képeken megörökíteni a benyomásaimat. Természetesen nem tudok teljesen elrugaszkodni a családi szálaktól, de így talán nem csak egy átutazó beszámolója lesz ez a néhány sor.

Nagyapám igazi polihisztor volt, sok minden érdekelte, sok dolgot kipróbált és meg is valósított, rengeteg családi legenda szól az ötleteiről, a munkáiról. Gépésznek tanult Szegeden a Felsőipari Iskolában, innen egyenes út vezetett a DTRT-hez (Duna-Tengerhajózási RT) tengerész géptisztként, 1944-ben. A háború után aztán minden élelmességére és talpraesettségére szüksége volt, hogy özvegyen maradt édesanyját és a húgát támogatni tudja. Volt saját kölcsön könyvtára, ami nagyon népszerű volt akkoriban. Persze ne egy patinás, polcos helyiséget képzeljünk el, bőröndökben hordta körbe az érdeklődőknek a könyveket. Főállásban egy papír kereskedő utazó ügynöke volt, a nagymamámat is így ismerte meg, aki a cukrász sógorának segített éppen karácsony előtt szaloncukrot készíteni, amikor beállított az én vékonydongájú nagypapám a cukorkák csomagolásához való papírral. Volt aztán halász és béka halász, kiváló anyag tőkés exportra, ami valutát termelt az országnak, majd később elítélt, rendszerellenes tevékenység miatt és aztán GYÖNGYHÁZCSISZOLÓ. Igen az. Elmondom, aztán visszamegyünk Kisújszállásra esküszöm.

Szóval a halászok egyik nagy ellensége a kagyló volt, szép nagy, belülről gyönyörű fehér gyöngyházfényű kagylók, amik elvágták a hálót, de nagyon megtetszettek neki. Ekkoriban szinte minden gomb ebből készült, eleinte ő illetve később ők, a nagymamámmal is ilyeneket készítettek. Aztán a szabadulása után kitalálta a kis vitorlást. Az én korosztályom és az egyel idősebbek jól emlékeznek rá a Balatonról. Minden ajándékboltban lehetett kapni a tó körül és mindegyiken ott volt az aktuális település neve, Balatonfüred, Siófok, Zamárdi stb.. Nem győztek eleget gyártani belőle. Szégyenszemre egy normális darabom sincs már, csak ilyen kis felirat nélküli szerény darabok, amiket már én csináltam, de azért felismerhető ez a retro ajándéktárgy.

Egyszóval a nagyszüleim miatt érdekelt ennyire ez a város, hiszen sokat meséltek róla szeretettel, bár nem csak jó dolgok történtek itt velük.

Komolyabb helyismeret híján természetesen a városközpontban kezdtük a sétát, megnéztük például a városházát, ahova a férjemnek persze be is kellett mennie, mert imádja a hivatali épületeket, na nem az építészeti értékeik miatt, hanem mert imádott a közigazgatásban dolgozni és amíg én a nevezetességek után kutatok, addig ő utánanéz a lakosságszámnak és egyéb adatoknak. Ez az épület engem a budapesti gimnáziumokra emlékeztetett.

A városháza mellett gyönyörű park van az Erzsébet liget és itt van egy szó szerint MESÉS játszótér, ami a Süsü a Sárkány mesevilágát idézi meg, mivel Kisújszálláson született Csukás István. 

 Az ő mesevilágára több dolog is utal még a városban, például Bagaméri Mihály a fagylaltárus szobra, aki a valóságban is fagylaltárus volt és itt élt Kisújszálláson. Csukás István róla mintázta a Keménykalap és Krumpliorr c. film egyik főszereplőjét, akit Alfonzó alakított.

És, ha már itt bóklásztunk a parkban, persze megnéztük az emlékműveket is és elég hátborzongató érzés olvasni a saját vezetéknevemet a táblákon. Az Imre név nem túl ritka, de nem is annyira gyakori, így joggal gondolom, hogy a kőbe vésett imrék között vannak felmenőim is.

A város legrégebbi épülete a Református templom, amiért a kun elődök sokat küzdöttek, először csak torony, majd kis vályog templom, mert Mária Terézia idején nem lehetett protestánsoknak kőtemploma. Aztán II. József idején már lehetett, de csak úgy, hogy nem nyílhat a főbejárat a főút felé, ezért áll a templom „háttal” az utcának, de gondolom ez a híveket nem zavarja. Nagyon szép az alföldi templomok tornyán a körbefutó erkély, vagy függő folyosó, nem tudom mi a pontos neve, de praktikusan azt gondolom, hogy tűz- és őrtoronyként is szolgáltak, hiszen ezen a sík tájon nyilván jó messzire el lehetett látni róluk.

Lefotóztam még a Gimnáziumot, ahová apukám csak egy évet járt, mert felköltöztek Budapestre, de akire igazán büszkék a kisújszállásiak, és szintén itt tanult az Karikó Katalin. Tudom, hogy az ő személye nálunk nagyon megosztó, bár őszintén nem értem, hogy miért, én aki hiszek a tudományban, nagyon nagyra tartom őt, úgy tudósként, mint emberként.

Persze itt is van a szinte minden alföldi városban meglévő gyógyfürdő, de oda ezen a rövid napon most nem jutottunk el, de feltett szándékunk, hogy, csakúgy, mint a makói Hagymatikumot, úgy az itteni Kumánia gyógyfürdőt is kipróbáljuk.  

Nézegessétek jó szívvel a képeket! Szeretettel…I.M.

Akkor legyen Makó

Akkor legyen Makó

Mostanában sokat gondolok a felmenőimre, azokra, akiket ismertem és azokra is, akikről csak hallottam. Tudom, sokan családfa kutatásba kezdenek ebben a korban, de nekem ehhez nem lenne türelmem. Mióta ideköltöztünk az Alföldre tudatosult bennem igazán, hogy mennyi kötődésem van ide, apai és anyai részről egyaránt.

Az, hogy Makón születtem sokáig csak egy adat volt a személyimben, hiszen Budapest legmélyebb bugyrában a nyolcadik kerületben nőttem fel. Mindenkim budapesti volt, vagy legalábbis a közeli rokonságom mindenképp, a vidéki életet, kertes házat, biciklizést, nyaralást, barátokat nekem az óbudai hegyvidék jelentette, tehát még ezt is a városon belül oldottam meg.

Akkor miért éppen Makó?

Anyai nagymamám volt makói és ő volt eléggé kalandvágyó ahhoz, hogy felköltözzön Budapestre ahol gépírónő lett, nagypapám állítólag az erős ő-s (szögedi) tájszólásába szeretett bele. Szép nem?

A dédnagymamám, pedig maradt Makón, ahol kocsmárosnő volt, állítólag abba a kocsmába járt József Attila is, ami azért érdekes, mert van a családnak egy balatonszárszói ága is, nekik ott volt kocsmájuk és a költő ott is gyakori vendég volt. Még jó, hogy nagyjaink így szerették látogatni ezeket a műintézeteket, szegényebb lenne a történelem és a családfám.

Hagymavirág Szökőkút

A családi legendárium szerint a szüleimnek azért kellett Makóra költözniük, mert fiatal házasként egyikőjük családjánál sem volt hely, ez mondjuk hihető, hiszen akkoriban nagyon szorongató volt a lakáshelyzet, de néhány éve azért a keresztanyám elszólta magát, hogy a valódi ok az volt, hogy a mélyen vallásos nagyapámnak kellemetlen volt, hogy a lánya már a házasságkötés előtt várandós lett. Szerelemgyerek vagyok most na. Egyszóval, fiatal szüleim az esküvő után leköltöztek a dédimhez, hogy itt várják be az érkezésemet, még egy éves sem voltam, amikor visszatértek Budapestre.

Amire emlékszem, hogy olyan négy-öt éves lehettem és anyukámmal lementünk a dédihez vonattal. Egy gyereknek már ez is nagy élmény és nagyon vártam, hogy odaérjünk, csak homályosan van meg az érzés, hogy valami nagyon mást vártam, nagy kertes házat és ki tudja még mit, de a dédi egy belsőudvaros ház, egyik kicsi lakásában élt, ami nagyon hasonlított azokhoz a lakásokhoz, amilyenek a mi házunkban voltak otthon a nyóckerben. Ennyi benyomás maradt meg Makóról. Mint utóbb kiderült ez a ház a Széchenyi téren volt, Makó fő terén közvetlenül a Korona Szálló mellett, és azóta  lebontották. A Korona Szálloda gyönyörű eklektikus épülete természetesen megvan, de hotel már nem működik benne, de étterem viszont igen.

Mi is lehetne stílusosabb időpont a rég nem látott szülőváros megnézéséhez, ha nem a saját születésnapom? Április 11. a Költészet napja, József Attila születésnapja. Na jó mindenkit megnyugtatok nagyjából ennyi a kötődésem a költészethez, mert bár sokat olvasok, de a versek sajnos ritkán ejtettek rabul, tudom, hogy nem túl romantikus ezt beismerni, de így van sajnos.

Fényírda a fényképész műterem akkori neve. Nagyon tetszik

A legendás Ford T modell egy makói mérnök Galamb József tervei alapján készült.

Mindenesetre a kirándulást a József Attila múzeumban kezdtük, itt természetesen József Attila életének eseményeit és relikviáit is megismerhettük, de ezen kívül sok mást is, néhány csodás festményt, makói életképeket, piacot szobabelsőt ábrázoló installációkat, egy gyönyörű Ford T modellt és a végén, ami nekem szintén nagyon tettszett, a nem is annyira kicsi udvaron egy komplett kis skanzent. Volt itt olyan kis parasztház, amit a tárlatvezető hölgy putrinak hívott és nem a pejoratív értelemben, hanem, mert ez az eredeti putri. Azután volt itt még olyan szintén vályogból készült kis kunyhóféle, amiről megtudtuk, hogy hordozható magtár. Igen, lehetett költöztetni. Jó nem túl nagy távolságokra, de amolyan egyiptomi módszerrel tuskókon görgetni, ha a család költözött, a felül lévő kis ajtón persze csak a gyerekek fértek be, így nekik kellett kiadogatni a szükséges gabonát. Ez azért elég szomorú szerintem. Volt itt továbbá nagyon szépen, korhűen berendezett kovácsműhely, bognár (kerékgyártó) és asztalos műhely is. És ami mindenkinek eszébe jut Makóról a hagymatermesztés és az ezt bemutató kiállítás is. Sajnos mára ez a mesterség szinte teljesen kihalt. Elnézve ezeket a szép ház és műhely belsőket azért lenyűgözött a sok célszerű eszköz, edény, szerszám és persze minden műanyag mentesen, olyan szép ez a tudás szerintem.

A hordozható magtár. Jól látszik a pici ajtó felül.

Egy egyszerű, református szobabelső. Ők foglalkoztak a hagyma termesztéssel, a katolikusok, pedig a gabonával.

A díszesebb szoba katolikusoké volt.

A modern kori újságírás megteremtője Pulitzer József volt, ennek megfelelően Makón nagyon sokféle újság létezett.

Ezután jött egy kis belvárosi séta és ebéd, egy kis fotózással.

És mivel a Marost mindenképp szerettük volna megnézni és kivételesen végeztem egy kis kutatómunkát, erre a célra legjobb a Lomkorona sétány, csodás helyen és kilátással a folyóra.           Az élményt teljessé tette, hogy ezen a hétköznapi délelőttön csak mi voltunk itt. A sétánynak, vagy inkább szerkezetnek vannak kalandtúrás elemei is, de ezt kihagytuk, viszont aki szereti ezt a műfajt, annak van igazi kalandpark is a közelben. 

A végén pedig megkerestük a helyi szabadstrandot, hogy még a partra is le tudjunk menni. A szabadstrand teljesen ingyenes, gondozott, parkos, gyönyörű kiszolgáló épülettel és mindenfélével, ami csak egy strandra kell és ilyenkor, szezonon kívül is be lehet menni és pihenni egyet a parton. Ezen felül még a parkolás is ingyenes és nem csak itt, hanem az egész városban, ez számomra valahogy rendkívül szimpatikus és nem azért mert nem tudnám kifizetni, hanem mert mindannyian tudjuk, hogy erre figyelni néha elég nyűgös, ráadásul valahogy azt is sugallja, hogy szívesen látnak, nem zavaró a jelenlétünk még autóval együtt sem.

Legközelebb a Hagymatikum fürdőt is megnézzük, de arra szeretnénk egy egész napot szánni.

Csongrád, Körös-Torok 2. rész

Ééééésss. Dobpergés. Megérkeztünk a mesehelyre.

A helyszín meseszép és a környezet kicsit gyerekkorom Balatonjára, vagy Dunakanyarjára emlékeztet utóbbira a néhol kicsit viccesre sikeredett lábas házai miatt, a Balatonra pedig azért, mert némelyiknek olyan jó retro balatonos kinézete van, amit imádtam, mert ezek mindig a nyaralást jelentették nekem. 

Kicsit utánaolvastam és kiderült, hogy már a 60-as évektől kezdtek itt nyaralókat építeni. Valahogy kitaláltam. :-)

Jó nagy árvizek lehetnek erre.

Nyaralni, amúgy itt is lehet, vannak üdülők, panziók, weekend házak és camping. A teraszos vendéglők, büfék arculatából, pedig érezhető, hogy nyáron nagy élet lehet itt, hiszen kiépített strand is van. 

Ez a név a kedvencem.     

                                                                                                                                              Legközelebb biztos nyáron jövünk, bár nem szeretjük a tömeget, de a hangulatra kíváncsiak vagyunk.  

A beach hangulat tuti.

                                                                                                                                                    Igazából mindketten imádjuk a vizet, mindenféle formában, az élővizet, termálvizet és persze Ember a horgászatot. Édesem amúgy olyan kis készséges, partner az újabb és újabb fejlövéseimben, de amikor hazafelé vettük az irányt és újra átkeltünk a fahídon meglátta ezt a bácsit, ahogy éppen a bottal küzd. Hát mit mondjak, satufék és olyan fiatalos fürgeséggel pattant ki a kocsiból, hogy meginterjúvolja az öreget, hogy én hirtelen fel se fogtam, hogy mi történt. 

Régi vágya amúgy egy csónak, amiről horgászhatna, de nekem persze romantikus folyami kirándulások jutnak eszembe például ide a torkolathoz. Ez még mondjuk tervezés alatt van és őszintén nem biztos, hogy szívesen csónakáznék fényképezőgéppel, de bármi megtörténhet.

De visszatérve a Körös-Torokhoz kicsit utánaolvasva nyáron igazi Beach hangulat van, hiszen a parton kialakult egy elég nagy homokos föveny, ami tényleg tengerpartra emlékeztet. A szemben elhelyezkedő erdő pedig a csodás látványon túl sok állatnak nyújt élőhelyet.

A torkolat maga. Mint annyi minden ennek a két folyónak az életében ez is mesterségesen lett kialakítva, mert az eredeti helyén veszélyeztette a várost.

És akkor legyen itt néhány nem túl komoly mondanivaló, de valamiért ezek a kedvenceim.

Hinta

Remélem ez csak egészségügyi metszés és azért még élnek.

Itt se lennék villanyóra leolvasó.

A torkolatot elhagyva sétáltunk egy nagyot Csongrád belvárosában. Imádom, hogy van egy hatalmas park a város közepén, ami már-már felér egy erdővel, de a város egyéb részein is rengeteg a fa az utcákon. 

Igazából Csongrád ennél nyilván sokkal több, de én ezzel a néhány képpel próbáltam a városba először érkezőknek megmutatni a hangulatát. Nekem nagyon tetszik. 

Csongrád, Körös-torok 1. rész

Mivel a férjemnek van igazi hobbyja, nevezetesen a horgászat, gyakran gondolkodtam azon, hogy vajon nekem mi lehetne az?

Tudom, közhelyesen hangzik, de rájöttem, hogy nekem a fotózás. Azt viszont elmondhatom, hogy ezt is fordítva csináltam, mint annyi mindent az életemben, mert előbb tanultam meg a szakmát és csak azután szerettem bele igazán a fényképészetbe.

Mára szinte mindent fotós helyszínnek tartok és gyakran akad meg a szemem olyasmin, amit mások észre sem vesznek. Sokszor bosszant a dolog, hogy épp nincs nálam a gépem, ilyenkor, ha nagyon rámtör a kényszer, akkor nyúlok a telefonomhoz, de nekem az azért nem az igazi.

Kb pont egy éve néztük meg először a Csongrádi Körös-torkot, vagyis a Tisza és a Körös torkolatát.                                                                                                                                                            Mivel nem volt nálam a gépem, lőttem egy pár képet telefonnal, de ezek a képek azóta elsüllyedtek a régi telefonok bugyraiban. Tehát a délutáni peca előtt meggyőztem a férjemet, hogy kiránduljunk egy kicsit és vinném a gépemet is, így legalább behozom a tavalyi lemaradást.

Az út tőlünk nem túl hosszú, nagyjából 30 km, de csak erős idegzetűeknek, terepjárósoknak, illetve nagyon ráérőknek ajánlom, mert a minősége borzalmas.

 Természetesen van egy jóval hosszabb, jobb minőségű útvonal is, de a táj miatt én kifejezetten erre szerettem volna menni és ráadásul így a Csongrádi Pontonhídon át érünk be a városba, vagy, ahogy itt hívják, a Fahídon. A híd története is nagyon szép. Még a 19. század végén a helyi gazdák szerettek volna egy hidat, de erre nem volt a városnak pénze, így közadakozásból megvették az akkoriban elbontott esztergomi hajóhidat és Csongrádra vontatták. Természetesen mindkét világháború végén felrobbantották, tehát a mai szerkezet már nem az eredeti és már csak az úttest van fából, de itt azért megmaradt a Fahíd elnevezés. A híd mára műemlék lett és átkelni rajta igazi kaland.

Innen persze nincs már messze a Körös-torok, ahová a GPS zökkenő nélkül elvisz, de addig is akad látnivaló. Kicsit olyan ez, mint egy időutazás, mert szép, fákkal szegélyezett, igazi mezővárosi utcákon át, egyszer csak kiérünk egy nádfedeles házakkal teli negyedbe. 

                      

Elképesztően szépek és gondozottak ezek az épületek, nyilván védettek is. A víz közelsége miatt nem volt nehéz kitalálni, hogy jórészt halászok laktak itt, de később megtudtam, hogy kubikosok, napszámosok és hajósok is.                                                                                                                   A hangulat kicsit olyan, mint Hollókőn, csak ide be lehet jönni ingyen húsvétkor is.  Ráadásul az utcák bazalt kockákkal vannak kirakva és a közvilágítás is hagyományos kandeláberekkel van megoldva, ami azt a benyomást kelti, hogy figyeltek a részletekre.                                                                                                                                                              

Ezután már csak fel kell hajtani a gátra, amit ezek a kis mosolygós smiley-k szegélyezik, jelképezve, hogy örülnek az érkezőknek, visszafelé természetesen szomorúak, amiért elmész. Ez valahogy olyan kedves kis apróság.

Mivel rengeteg képet készítettem és az élménybeszámoló is kicsit hosszúra sikerült, úgy döntöttem, hogy két részre szedem a bejegyzést. A címadó Körös-torok írást holnap hozom.

Költözzünk Vidékre

Alföldi Napjaim

Költözzünk vidékre!

Ugye sokan mondtuk már ki ezt a mondatot életünkben? Leginkább olyankor, amikor besokallunk a munkahelyünkön, vagy a városi nyüzsgésben. Szeretnénk azonnal csomagolni és, ha lehet egy erdő mélyén lévő, szomszéd- és rezsimentes pici házba költözni.

A harmincas éveim elején jártam, amikor még Budapesten éltem egy panellakásban. Ültem a nyolcadikon és ábrándozva néztem a kedvenc műsorom a Kapa, Kasza, Fakanál sorozatot, amiben egy londoni séf Dorsetbe költözik a lenyűgöző angol vidékre és új életre talál.

Imádtam.

Azt nem gondoltam, hogy az ehhez hasonló életre még majdnem 20 évet kell várnom.

Persze ahogy tehettem, mindig egy kicsit kijjebb költöztem a városból, először kertvárosba, majd, hogy a falusi életérzés teljes legyen, egy Pest melletti faluba. A Pest melletti persze szó szerint értendő, hiszen a falu határa a városétól mindössze 800 méterre volt. Ennek megfelelően a település inkább lett egy majdnem puccos kertváros és ahogy egy jó ismerősöm mondta a nagyváros addigra  már rég be is kebelezte azt.

Pedig az ingatlan maga csodálatos volt, nagy telek, egy 100 éves parasztház, amire az életemet is ráköltöttem, illetve ráköltöttük, mert ebben az időben találtam meg az igazit, akivel együtt vágtunk bele az új életbe. Eddigre már a gyerekeink is kirepültek, így egy kicsit szabadabban is tudtunk kísérletezni, persze vegyes sikerrel. Itt már azért lettek tyúkjaink és megérkeztek a kecskék is, ráadásnak egy kis puli. Majdnem tökéletes volt, de a város még mindig fojtogatott minket és nagyon hiányzott a környékről egy fürdő és a férjemnek a jól megközelíthető horgászhely, vagyis a víz.                                          Ezért aztán néhány év múlva ismét költöztünk.

Ha valaki Budapestről elmenne és lakhelyéül a nagybetűs VIDÉK-et célozza meg, akkor általában a Balaton felvidék, vagy az Őrség a cél, de nem úgy mi. Régóta jártunk Cserkeszőlőre pihenni és nagyon megkedveltük. A fürdője szuper és rengeteg folyó és ezek holtágai vannak a környéken, így hát itt kötöttünk ki és egyelőre nem bántuk meg. Négy éve élünk itt és ezalatt rengeteg mindent csináltunk és vannak még terveink. A romantikus állattartós, önellátós álmokat azért részben már feladtuk, de így is egy sokkal egészségesebb, olcsóbb, nyugodtabb életet tudunk élni.

Az ok, amiért blog írásba kezdek az az, hogy kicsit elhozzalak benneteket ide az Alföldre, hogy megmutassam a szép és nem annyira szép dolgokat, az olyanokat, amiről még esetleg nem is hallottál, vagy láttál, hogy megmutassam  van élet a hegyeken túl is. Lesz benne útleírás és gasztronómia, érdekes emberek és látnivalók és mivel fotós vagyok rengeteg kép is.

Tartsatok velem!

Szeretettel, Imre Magdi